Egy humanista blogja

Felsőoktatásban dolgozó közgazdaként a felsőoktatásban dolgozom immár jó 20 éve folyamatosan, és a 60-as évek végén is időnként tettem ezt beugró libelle módján, de még sosem kérdezte meg senki, milyen lépéseket tartanék fontosnak megtenni a gazdálkodási területen folyó felsőoktatással kapcsolatban. Most az egész Orbán-Hofmann felsőoktatási reformon átsüt, hogy az állami bukszára gyakorolt nyomás enyhítésének szándéka határozta meg az egészet.

Úgy vélem, helyette alapvető prioritásokon, adottságainkon  kellett volna először komoly tisztázó vitákat folytatni, s oktató helyenként kérdéseket feltenni. Ilyenek, korszerű anyagokat tanítunk, megfelelően szűrt tanárok oktatnak? felkészült képzőhelyek tanítanak?  folyik-e tudományos munka a képzési helyeken, ill. a tanároknál? gyakorlatiasak-e az oktatási anyagaink? rendelkeznek-e a tanárok gyakorlati tapasztalatokkal, vagy csak a szakkönyvből tanultakat közvetítik? nemzetközi szinten összehasonlítva versenyképes tudást adunk a növendékeknek? Ha ezekre a kérdésekre oktató helyenként nincs válaszunk, hogy lehet eldönteni, melyik oktatóhelyre, mely szakra hány fő oktatásának a költségeit kívánja vállalni az állam?

Országos nézőpontból milyen arányú állami  illetve magánoktatás legyen? Szerintem a magán felsőoktatási intézmények indulásakor alapvetően magánforrásokra alapozott oktatásnak lett volna szabad létrejönnie, azzal, hogy az oda járni kívánó növendékek számára állami pályázati forrásokat nyitottak volna. Így egy olyan finanszírozási függésbe kerültek a magán felsőoktatási intézmények, amelynek alapján nem csak a piac, nem csak a demográfiai visszaesés miatti növendékszám csökkenés szelektálja csak őket, hanem az állam is a jelen forrásszűkítéssel.

Ezer ága-boga van a dolognak. s mint mindig, e dologban is a kibeszéletlenség az úr. Minden esetre a szegény gyerekek továbbtanulási lehetőségének biztosítása című szöveg iszonyúan hangzik.