Egy humanista blogja

Imádom a fekvő rendőröket. Az tetszik, hogy olyan sokfélék, annyiféle üzenetet hordoznak. Van széles,  és lapos, amelyre jó lassan tudsz feljutni, de örömhír, hogy feljutottál a csúcsra. Van keskeny, de jó magas, akkorát esik túloldalt a kocsi, hogy majd ráharapsz a nyelvedre, s jó nagyot szól a zökkenés. A legjobb amikor hosszú is meg magas is, szabályosan neki kell futnod, hogy fellendülj, s a csúcs után szabályosan szinte lerepül a kocsi, amelyet különben a fekvőrendőr fékezni kívánt.

Az is gyönyörű, hogy nincs két egyforma fekvőrendőr. Egy általam imádott helyen olyan éles szögben, hegyesen emelkedik, hogy a kocsid szinte arra kér, ne....., ne menjünk arra, miért kell ezt a büntetést lenyelnem? Mit vétettem én? Miért akarod, hogy szétessek? . A fekvőrendőr teteje meg jó nagy kockakövekből lett összeróva, és úgy 2 méter hosszú, a kocsi remekül zötykölődik rajta, és s lefelé meg egy világbajnokit bak ugrathatunk. 

Aztán az sem mindegy, hogy miből, hogyan  "építik" a fekvőrendőröket. Olyan pórias, plebejusos, kockaházas közegben nyersen, férfiasan durva anyagokból, ugyancsak nyersen róják össze, olyan ki törődik az egésszel stílusban. Vagy jobb lakóparkoknál ugyebár nem sajnálják (annyira) a pénzt, és rendes, néha színes térkőből rakják össze, finom, az autósra is gondoló görbülettel, láthatóan azzal az elképzeléssel, hogy nem büntetni kívánjuk a szerencsétlent, hogy arra jár, hanem csak figyelmeztetni: vigyázat!

Gyakran gondolok mindenféle talán félreértelmezett jelből, hogy az autóst az állam, a kormány, az önkormányzat, netalán a rendőrség bizony nagyon utálja, de hiába, szép kis adókat lehet velük fizettetni, mindenféle jogcímeken. A pénzt meg szeretjük. Mintha a fekvő rendőrök maguk is kifejeznék előbb jelzett érzelmi kettősséget, egyszer ezt, másszor azt. Hogy ebben az ügyben valami szabványosság kellene, az senkinek nem jut eszébe. Demokratikusan feleim, egyszer így másszor úgy.